Gyöngyöző homlokát nekidöntötte a krómacélnak. Hideg volt, hidegebb, mint a szoba ahová 10 perce bevezették.
A lehelete látszott a levegőben, de ő izzadt, hátán patakokban folyt le víz, szája kiszáradt, a szíve mellkasában dörömbölt.
Az egyik percben menekülni akart, a másikban maradni, a harmadikban sírni, a negyedikben hűvösen tudomásul venni a tényeket, és elegánsan kimenni az ajtón.
Sokan ridegnek találták volna ezt a környezetet, a maga hervadt bűzével, őt viszont arra a helyre emlékeztette, ahol először dolgozott.
Szerette azt a helyet, egy évet töltött ott, az iktatásért volt felelős. Egy kis irodában dolgozott az alagsorban, ott is egész nap klórszag terjedt.
Minden rendben volt addig, ameddig nem kapott új Felettest. A Felettes nemcsak az iktatásért, hanem az egész osztályért felelt, mégis kötelességének érezte, hogy rendszeresen meglátogassa a kis irodában. Először azt hitte, a Felettes saját maximalizmusa miatt látogatja olyan sűrűn, majd jöttek a kétértelmű megjegyzések, és ártalmatlannak tűnő, de nagyon is céltudatos érintések, simogatások. Nem tudta hová tenni a dolgot, 20 éves volt, soha nem volt kapcsolata senkivel, egyszer a gyerekotthon táborában egy lány hagyta, hogy megcsókolja és megsimogassa a mellét, de ennél több nem történt. Nem tudta hová tenni a férfi közeledését, egyrészt irtózott tőle, ugyanakkor jól esett neki, hogy valaki figyel rá. Végül az élet megoldotta a dolgot, a Felettest áthelyezték egy másik intézménybe. Állítólag több fiatal férfihoz is hasonlóan közeledett, csak nekik volt merszük nemet mondani. Neki nem volt.
Ahogy visszagondolt az életére megállapította, hogy sosem mondott nemet. Talán azért, hogy szeressék, de ha valaki közeledett hozzá elmenekült, végül már nem törte magát senki utána, és ez jó volt. Így nem kellett végül se igent, se nemet mondania.
Talán Gabi néni próbálkozott a legtovább, Zolikának hívta, akkor is amikor 20 évesen elment az intézetből. Ő segített abban is, hogy megkapja az iktatós állást, de amikor leépítés után nem tudta az albérletét fizetni, és megkereste Gabi nénit, már ő sem segített.
– Évekig felém sem néztél – mondta – Sajnálom Zoli, most már magadnak kell boldogulnod.
Ezt mondta neki Gabi néni akkor a békásmegyeri panellakás ajtajában.
Aznap este, életében először az utcán aludt, nagyon félt, hogy kirabolják, megverik, de végül nem történt semmi baj. A második és a harmadik éjszakán sem, végül egy járókelő egy cetlin odacsúsztatta egy hajléktalanszálló címét ahová bement, és itt segítettek neki.
Fiatal volt, munkatapasztalata is akadt, 6 hónap alatt ismét tartós munkája és albérlete volt, szerencsésnek érezte magát.
Ekkor kapott egy levelet, Gabi néni hívta fel. A gyerekotthonba címezték, az anyja küldte, akivel soha nem találkozott, és aki most látni akarta. Most sem tudott nemet mondani.
A Keletiben találkoztak, egy lepattant büfében. Az anyja szakadt lódenkabátban, láthatóan idegesen várta a helyiség egyetlen asztalánál. Hervadt virágcsokrot szorongatott.
– Ezt neked hoztam – mondta neki köszönés gyanánt, és a kezébe nyomta.
Zavarba jött, még sosem kapott virágot, ki adna virágcsokrot egy férfinak, ráadásul ilyen helyzetben és különben is Ő nem hozott semmit az anyjának…
Ezután csöndben ültek, végül anyja törte meg a hallgatást.
– Apád jó nagy szarházi volt. Otthagyott terhesen, miatta volt ez az egész.
Nem válaszolt, az anyja ezt bátorításnak vehette, mert folytatta, csak úgy ömlött belőle a szó, bántalmazó, alkoholista apáról, egy Miskolc közeli zsákfaluról, ahonnan el kellett jönni, miután szégyenbe esett. A szégyen ebben az esetben őt jelentette. A szülés után otthagyta a babát a kórházban, csak a nevét írta fel egy papírra: Kiss Zoltán.
Ezután Pesten maradt egy ideig, majd arra ment, amerre férfit talált, a legutóbbi kapcsolata 3 hónapja ért véget, azóta nincs senki. Egy hete álmot látott amiben azt üzente neki Gábriel angyal, hogy keresse fel az ő Zolikáját, ezért van itt, mert az álmok fontosak, ő tudja, hiszen jósolni is szokott álomból, fizetnek is érte. Nem él nagy lábon belőle, de egy szobára futja Rákospalotán, és enni is jut, mert ő többé nem akar férfiakkal kezdeni. Egy férfit akar az életébe az ő Zolikáját, akit elhagyott, de most visszajött hozzá, 25 év után.
Ő nem tudott ezután a litánia után mit mondani, fel akart állni, és eljönni, itt hagyni ezt a rossz szagú, bőbeszédű nőt, aki az anyjának mondta magát. Ugyanakkor értette, és érezte, hogy ennek az asszonynak ő most valamiért fontos, és ez jó érzés volt számára, így maradt. Vett két olcsó capuccinót, és hagyta, hogy a nő beszéljen.
Ezután hetente találkoztak, mindig a büfében és mindig ugyanazt itták. Sosem hívta el az asszonyt az albérletébe és az sem hívta el őt a rákospalotai bérelt szobájába, de ez egyiküket sem zavarta. Érezték, hogy 25 év távollét után egyszerűen nem illik elhívni a másikat egy olyan intim helyre, mint az otthon.
Egyik héten, ahogy a nő magát hívta: a Mama nem jött el, és a következőn sem. Nem értette mi történt, de továbbra is rendszeresen járt az ő megszokott időpontjukban heteken, végül hónapokon keresztül.
Három hónap múlva kapott egy hívást. A rendőrségtől keresték, kérték fáradjon be a kapitányságra.
Fogalma sem volt, hogy mit akarnak tőle, egy órán át várakozott a nyomozóra, aki végül megérkezett a kopott kihallgató szobába.
A férfi megkérdezte, hogy ismer-e bizonyos Török Rozáliát, ő az igazságnak megfelelően elmondta, hogy nem ismer. A nyomozó egy fényképet tett elé, a Mama volt az, ezek szerint más nevet használt, mint amit ő ismert.
A nyomozó beszámolt róla, hogy Török Rozália többszörös visszaeső bűnöző, rablásért, prostitúcióért körözték, és most gyilkosság miatt keresik. Ha bármit hall felőle, szóljon. Arról nem esett szó, hogy honnan tudták a kapcsolatot közte és a Mama között.
Bólintott, majd hazament.
Nem tudta mit gondoljon, a hazugság nem lepte meg, de nem értette a Mamát, miért kereste meg, az álom vajon igaz volt?
Pár nap után választ kapott, találkozott a Mamával. Más volt a haja, és nagy, ormótlan napszemüveget viselt, pedig november volt, a nap utolsó sugarai is eltűntek.
A Mama egy aluljáróban szólt utána, idegesnek tűnt, egy borítékot nyomott a kezébe, életében először megölelte, és megcsókolta az arcát. Nem mondott semmit, de Ő tudta, a Mama elbúcsúzott tőle.
A borítékot este nyitotta ki, azt hitte pénz lesz benne, de mást talált. Egy karszalag volt benne olyan, amilyet a csecsemőkre raknak, hogy a kórházban azonosítani tudják őket. A karszalagon a neve és a születési dátuma volt: Kiss Zoltán, 1994. 03. 14.
A karszalag mellett egy elmosódott fénykép volt, a gyerekotthon udvarán készült, láthatóan a kerítésen túlról fotózták, ő volt rajta kb. 6 éves lehetett, éppen Gabi nénivel olvasott mesét.
Az utolsó dolog egy szentkép volt Szűz Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal a karján.
Három nappal később ismét keresték a rendőrségről, kérték fáradjon be. A nyomozó átkísérte egy szomszédos épületbe, lementek az alagsorba. A zöld ruhás férfi kedvesen megfogta a karját és bevezette a szűk, hideg szobába. A falon krómacél fogantyúkkal, hatalmas fiókok nyíltak.
– Tegnap húzták ki a Dunából – mondta a zöld ruhás férfi. Szeretnénk, ha azonosítaná.
Kiszáradt a szája, megkérte a nyomozót és a zöld ruhás férfit, hogy hagyják magára, és most itt van, gyöngyöző homlokkal, összeszorult mellkassal próbál erőt venni magán, hogy félrehúzza a lepelt, ami az ágyon fekvő testet takarja.
Végül megtette, az ágyon a Mama feküdt, lilán, felpüffedve, hidegen, de a Mama volt az.
Érezte, hogy sírnia kell, ismeretlen-ismerős volt ez az érzés, 10 éves kora óta nem sírt.
Nyelt egy nagyot, visszahúzta a leplet, kiment a nyomozóhoz és annyit mondott nekik
– Az ott nem Török Rozália, akit gyilkosságért keresnek.
Mikor hazament látta, hogy a Mama borítékját az ágyán felejtette, fogta és elrakta abba a dobozba, amit egyszer régen Gabi nénitől kapott, mert szépen szavalt verset egy ünnepségen.
Vége