Ritkán betegszem meg, de most utolért a nyelőcsőgyulladás, és vele együtt a hangom is elment, kizárólag suttogni tudtam. A suttogással viszont az a baj, hogy jobban megterheli a hangszálakat, mint a beszéd, a doktornő utasítása az volt, hogy lehetőleg ne szólaljak meg, több napig.
A férjem nagyon, én kevésbé örültem ennek a hírnek. 🙂
Nehezen viselem, ha valami eltér a mindennapok kezelhető rutinjától, különösen ha a kontroll kicsit sincs a kezemben.
Nehéz volt betartani, ezt a kényszerű némaságot, különösen az én impulzívabb személyiségemmel, és tudomásul venni, hogy bizonyos helyzetekben a családom egyszerűen nem hallja amit mondok.
Én pedig nem vagyok hozzászokva, hogy mellőzzenek, ne érdeklődjenek, ne számítson a véleményem.
Aztán azokra a nőkre, feleségekre gondoltam, akiket nem azért nem hallanak, mert fizikailag elment a hangjuk, hanem azért, mert láthatatlanok, nem tényezők.
- Akik helyett mindig döntenek
- Akik, ha a véleményüket kérdezik, azt mondják mindegy
- Akik titokban sírnak csak éjszakánként a párnájukba
- Akik igyekeznek úgy tenni, mintha minden rendben lenne
- Akik rettegnek, hogy rossz döntést hoznak
- Akik próbálják a legjobbat nyújtani, de az sosem elég
- Akiknek elegük van, de nem mondják el senkinek
- Akik úgy élik az életüket, hogy azt hiszik, nem lehet másképpen
- Akikről már lemondtak…és akik már lemondtak magukról.
Nekik lehet igazán nehéz, akik valószínűleg anyjuktól, nagyanyjuktól egyedül azt az „útravalót” kapták, hogy bírják ki valahogy, és ne vágyjanak többre, mint ami jutott.
Nekik üzenem, hogy a hang nem veszik el örökre.
Először nehéz és fájdalmas lesz. Pihenni kell, erőt gyűjteni. Körbe kell venned magad olyan dolgokkal, és emberekkel, akik nem rombolnak, hanem gyógyítanak. Sokszor kell lenyelned a gyógyszereiket, és az elején talán magad sem hiszed, de egyszer csak elkezd minden változni.
Apránként észreveszed, hogy nem csak suttogni tudsz, egy kis rekedt szólam már elhagyja a szádat. A hangod másnap érdesebb, fáj ugyan még a beszéd, de már érthetőbb, hogy mit szeretnél mondani.
A harmadik napon már kevésbé fája torkod, rekedten de hallhatóan beszélsz. A negyedik napon már kevesebb gyógyszer kell, régi ismerősök örülnek, hogy végre hallanak téged.
Az ötödik napon már egy kis kiáltást is megengedsz magadnak. A hatodik napon erősen és hibátlanul beszélsz, a környezeted egy része örül, a másik része nem érti mi történt. Te büszke vagy, újra van hangod. Visszanézel a folyamatra, és elcsodálkozol, hogy képes voltál ilyen hosszú utat megtenni.
Két értékes dolgot tanultál meg:
- Hiába akarták elhitetni a hangod nem veszett el örökre
- Aki nem hall meg, az nem azért nem ért, mert te nem vagy elég hangos, elég jó, vagy egyszerűen elég
Ha csendben vagyunk, egy kicsit mind meghallhatjuk a saját hangunkat, és utána másokét is.
Zsanett
Ha tetszett a bejegyzés, köszönöm, hogy megosztod.
További írásaimat Facebook oldalamon találod.