Amióta elindítottam, az elsősorban a kudarc témájával foglalkozó vállalkozásomat, és blogomat, sokan teszik fel a fenti kérdést, sőt nemhogy felteszik, kérdőre vonnak, hogy micsoda dolog az, hogy ahelyett, hogy elküldeném, még köszöntöm is a kudarcot.
Lassan tizenhárom éve dolgozom a segítő szakmában, ebből tíz évet egy szenvedélybeteg-segítő szolgálatnál töltöttem, elsősorban drog-és alkoholfüggőkkel dolgoztam/dolgozom együtt. Mondanom sem kell, segítséget az emberek többsége nem akkor kér, amikor még kezelhető a probléma, hanem jellemzően akkor, amikor már nagy a baj. Különösen igaz ez a szenvedélybetegségre, amelyet a társadalom többsége mélyen elítél, és sok esetben maga a beteg is szégyell.
Tíz év alatt rengeteg élettörténettel találkoztam. Volt közöttük tragikusan induló, és tragikusan befejeződő, volt közöttük biztató, reménytelen, kilátástalan, váratlan fordulatokkal teli, és az adott élethelyzetben nagyon sikeres végkifejletű is.
Ami közös volt ezekben az esetekben, azok a kudarcok, hibák sorozata. A függőség gyógyíthatatlan betegség, azaz, aki egyszer függő lett-hiába tiszta évtizedekig is- annak egész életében a feje felett lóg a lehetőség, hogy visszaesik. Nagyon nehéz így élni, rengeteg energiát emészt fel az állandó monitorozás, hogy hogy vagyok, beüt-e a sóvárgás, hogyan tudom kezelni stb. Mégis, ezzel a nehéz kereszttel, amikor egy-egy sikeres folyamat után elbúcsúztunk egymástól az adott ügyfelemmel, kivétel nélkül azt fogalmazták meg, hogy hálásak a sorsnak/Istennek, hogy függők lettek. Azt nagyon bánták, amit a betegségükkel a környezetüknek okoztak, de azt nem, hogy beleestek ebbe.
Fiatalabb koromban azt gondoltam, a történteket akarják szépíteni vele, hiszen hogy lehetne hálás valaki ezért a sok szenvedésért?
Később, amikor magam is túl voltam nehéz és tragikus élményeken már én is másképpen láttam.
Észrevettem, hogy egy-egy kudarcos eseményben mennyi erőforrásom lehet, mennyit tanulhatok magamról…és nem pusztán arról van szó, hogy egy-egy bukás után levonjuk a tanulságokat, hanem arról, hogy mit mutat meg belőlünk egy rossz élmény.
Túléltük? Segítettünk? Emberek tudtunk maradni? Továbbléptünk? Beleragadtunk? Megengedtük magunknak a rossz érzéseket, vagy próbáltuk a szőnyeg alá söpörni? A tetteinket tartottuk rossznak, vagy magunkat?
Estig lehetne sorolni a kérdéseket a kudarcainkkal kapcsolatban, ahogy arra is érdemes ránézni, hogy mennyire engedjük meg magunknak, és nekünk mennyire engedték meg a hiba lehetőségét.
Rengeteg csapdába esett emberrel találkozom, akiket gyerekkorukban csak akkor szerettek, ha nem hibáztak, ha „jók” voltak, és most felnőtten nem tudnak mit kezdeni azokkal az elvárásokkal, amiket maguk elé támasztanak, és Superman sem tudná megugrani.
A blogom és munkám arról szól, hogy kudarcot vallani természetes, hogy merjünk hibázni, merjük rosszul érezni magunkat, merjünk beleállni vesztes helyzetekbe, mert az igazi erő ebben van, és hibázni igenis ér.
Zsanett
Ha tetszett a bejegyzés, köszönöm, hogy megosztod.
További írásaimat Facebook oldalamon találod.
A blogbejegyzés a Bloggerképző csoport 30 napos kihívására készült. Ha szeretnél többet tudni, erről a szuper közösségről, itt találod őket.
Szia Zsani, szerintem ez nagyon fontos iras, es nagyon jol leirod, hogy itt ezeknel a torteneteknel, amiket megfigyeltel, a kozos pont a gyerekkorban szerzett „sebek”, amelyeket felnottkent is visznek, cipelnek magukkal az emberek. Es, ahogy irod, ezek az elakadasok, akar tovabbi problemakhoz vezethetnek.
Az irasbol azert kicsit hianyolom a megoldasi, vagy kilepesi lehetosegeket.
Sajnos ezek a folyamatok, sokszor nem is tudatosak, hanem tanultak, es emiatt ritkan fog adodni magatol a felismeres, hogy a problemainkert egyebkent mi magunk vagyunk a felelosek.
Ezek a felismeresek altalaban terapias munkaban tudnak elojonni, es a gyogyulas is szerintem egy ilyen folyamatnak lehet az erdedmenye.
Amit viszont a Szabo Peterek, es mas onjelolt szakertok, eloadasokat tarto, es instant megoldasokat konyvekben keresok elfelejtenek elmondani, hogy a gyogyulas es a terapias munka, az bizony evekbe telhet, es sokszor telik is. Sot, a problema nagysagatol fuggoen, akar evtizedekbe is.
Szemely szerint szivesen olvasnek toled errol a folyamatrol is kicsit bovebben.