Hat évvel ezelőtt egy elég összetett ifjúsági projektet valósítottunk meg az intézményben, ahol dolgozom.
A projekt ötlete tőlem származott, én írtam meg a pályázat nagy részét, illetve én voltam a program koordinátora is, tehát mondhatni, a „szerelemgyerekem” volt az egész.
A projekt lebonyolítása, szervezése nem volt könnyű, különösen úgy, hogy ez volt az első ilyen jellegű dolog, amit csináltam, de alapvetően minden kifejezetten jól ment. Teljesítettük a létszámokat, a beígért ifjúsági programokat, mégis esténként úgy feküdtem le, hogy attól rettegtem, hogy a következő nap minden összedől, mint a kártyavár, hiszen én nem is értek ehhez az egészhez, csak egy egyszerű szociális munkás vagyok.
Hihetetlennek tűnt, hogy ezeket az eseményeket én koordinálom, betudtam a szerencsének, hogy különösebb katasztrófa nem történt. Bekalkuláltam azt, hogy egyszer lebukok, és végül kiderül, hogy az egész rosszul működött, mert volt valamilyen titok, ahogyan az egészet felépíteni kellett volna, amit csak azok tudnak, akik tényleg értenek hozzá, és nem olyan csalók, mint én.
Őrült tragédia persze nem történt, lezajlott a projekt, voltak hiányosságok, de alapvetően mindenki jó élményekkel zárta a programokat.
Engem viszont nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy csaló voltam.
Elkezdtem utána olvasni a témának, akkor találkoztam az imposztor szindróma kifejezéssel, a jelenségről először 1978-ban írt két pszichológusnő.
A szindróma lényegében azt jelenti, hogy az adott ember nem hiszi el magáról, hogy eredményeit, pozícióját, kapcsolatait saját képességeinek, ötleteinek és kitartásának köszönheti.
Ebben a szindrómában szenvedők többnyire úgy gondolnak magukra, mint titkos csalók, akiknél még nem jött rá a környezet, hogy valójában nem értenek azokhoz a dolgokhoz, amiket csinálnak.
Az imposztor szindrómát 1978 óta többen kutatták, és megállapították, hogy nemcsak nők, és férfiak, hanem gyerekek is érintettek lehetnek benne.
Meg kell különböztetnünk az imposztor szindrómától az imposztor pillanatokat, hiszen mindenki életében vannak olyan helyzetek, amikor elbizonytalanodik a képességeiben, de ezek az érzések idővel, külső-belső megerősítéssel elmúlnak.
A szindrómában szenvedők azonban szinte az egész életüket azzal a változó erősségű szorongással élik le, hogy azt gondolják, túlértékelik őket, és csak idő kérdése, hogy ne feleljenek meg, és lebukjanak.
Ezek az emberek jellemzően soha nem tudnak mit kezdeni a dicséretekkel, maguktól nehezen kezdenek új dolgokba, pedig a képességeik megvolnának hozzá, ha pedig bonyolult, nehéz helyzetekkel szembesülnek, akkor az egészségesnél jóval erősebb szorongást élnek át.
Az, hogy kinél miért alakul ki az imposztor szindróma, egyéni, és összetett kérdés, amelyre nem lehet egzakt választ adni, viszont általános technikákkal enyhítettünk, szemléletet, nézőpontot válthatunk a saját szerepünk megítélésével kapcsolatban.
Ha úgy érezzük, hogy egy helyzetben „csalók” vagyunk, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:
- Ha az adott munkára/eseményre újsághirdetésben keresnének embereket, milyen tulajdonságokat várnának el?
- Én a fenti tulajdonságok közül mit birtoklok, és mit nem?
- Az adott eredmény pontosan hány százaléka múlott rajtam, és hány a körülményeken?
- Mi igazolja, vagy mi cáfolja kézzelfoghatóan azt, hogy az én érdemeim nem kellettek az adott eredményhez?
- Hogyan értékelte környezetem szóban, vagy tettekben az adott eredményt/eseményt?
A fenti kérdésekre érdemes írásban válaszolni, minden olyan esetben, amikor imposztornak érezzük magunkat. A magunkról alkotott objektív képet tovább erősítheti, ha a kérdéseket kitöltetjük magunkra vonatkozóan egy-egy bizalmasunkkal is.
A lista persze nem csodaszer, önbecsülésünk ettől nem válik automatikusan stabillá, nehéz érzéseinket nem szüntetni meg, de elősegítheti, hogy szerepeinket reálisabban ítéljük meg.
Adamik Zsanett
Szociális segítő szakember
Ha úgy, érzed, szeretnéd nehéz érzéseid kezeléséhez szakmai segítségemet kérni: ITT keress.
Megosztással segíthetsz, hogy több emberhez eljussanak a cikk gondolatai.