Pár hónapja feltettem egy egyszerű kérdést a Facebook oldal követőimnek:
Hogyan jutalmazod magadat egy-egy siker után?
Érkeztek válaszok kommentben, és privát üzenetben is.
Meglepett, de a többség azt fogalmazta meg, hogy semmivel nem jutalmazza magát, hanem az áhított siker után indul a következő állomásra, hiszen az élet rendje, a folyamatos fejlődés.
Elgondolkodtatott a dolog, tényleg ennyire alap lenne, hogy ha sokat dolgozunk valamiért, és elérjük az önmagában elég?
Tényleg nem kell különösebb felhajtás, csak menni tovább, hiszen „nincs itt semmi látnivaló”?
Mi viszi előre az embert a megállás nélküli célkitűzések, vagy az, ha néha megállunk az élet hegyén, és szemlélődünk?
Nekem nagy szükségem van arra, hogy néha lassítsak, és képes legyek megveregetni a saját vállamat.
Nagyon egyszerűnek hangzik, de sokszor nem könnyű. Ha elérünk egy szintet, és megszokunk egyfajta ritmust, hajlamosak vagyunk arra, hogy természetesnek vegyük azt, amit elérünk.
„ – Nem értem, miért emeled ezt ki, hiszen ezt bárki megcsinálja.”
Az ügyfeleimtől gyakran hallom a fenti mondatot, ha felhívom arra a figyelmüket, hogy milyen elképesztő dolgokat vittek végbe.
Sok esetben a másokhoz való viszonyításnál esik le, (ha leesik), hogy azok a dolgok, amelyeket elértünk, vagy amikért küzdünk a többségnek egyáltalán nem magától érthetődő.
Mindenki számára működésében önmaga az etalon, hiszen magunkkal vagyunk a nap 24 órájában.
Ed Sheeran például komplett karriert tudott építeni arra, hogy azt csinálta, amihez (szerinte) bárki érthet: átlagos srácként zenélgetett a gitárján, és dalokat írt a szerelemről.
Hirtelen mégis az egyik legnagyobb, és legmenőbb popsztárok között találta magát, és úgy tűnik néha a mai napig nem érti, hogy hogyan kerülhetett ebbe a körbe, pedig valamit jobban, vagy másképpen tudott, mint a többiek.
Kérdés az is, hogy mit tekintünk sikernek?
A munkánkkal kapcsolatos eredményeket? A kapcsolataink kiegyensúlyozottságát? A napi logisztika megoldását? Fogyókúrát? Szülőségünkhöz kapcsolódó dolgokat?
Végiggondoltam magamban az elmúlt hónapokban elért kisebb-nagyobb sikereimet, és meglepődtem.
Az általam sikeresnek ítélt dolgok szinte mind a munkámhoz kötődtek, pedig egy 6 éves gyerek anyukájaként, dolgozó nőként, feleségként és még ezernyi szerepemben mind teljesítettem valahogy. (Ma például ötször másztam fel és le a kisfiammal 5 szatyornyi cuccal egy áruház lépcsőjén WC gondok, otthagyott sapka, és kicserélendő játékok miatt.)
Sokszor elfelejtjük, hogy vannak olyan napok, amikor sikernek számít az is, hogy kikeltünk az ágyból, vagy megmostuk a fogunkat.
Sokszor elfelejtjük, hogy amit csinálunk, amit másokért, és magunkért teszünk nem alap, amiért nem jár dicséret, vagy biztató szó.
Sokszor elfelejtjük, hogy szeretettel, elfogadással, és türelemmel gondoljunk arra, amit nem sikerült megtennünk, és arra is, amit sikerült.
Ne felejtsünk el törődni magunkkal, megdicsérni, és méltányolni a legapróbb dolgokat amiket teszünk.
Az öndicséret nem büdös, hanem erőforrás, és amit magunknak megteszünk, az építeni fog másokat is.
Zsanett
Ha tetszett a bejegyzés, köszönöm, hogy megosztod.
További írásaimat Facebook oldalamon találod.
A blogbejegyzés a Bloggerképző csoport 30 napos kihívására készült. Ha szeretnél többet tudni, erről a szuper közösségről, itt találod őket.