Több érzelmileg megterhelő élmény ért az utóbbi napokban.
Az egyikben tőlem várták azt, hogy azt mondjam: ez nem a világvége, és minden rendben lesz.
A másikban én vártam ugyanezt.
Mindkét esetben csalódtam.
Az első esetben nem tudtam megértő és empatikus lenni ezzel a hozzám közel álló személlyel. Azt éreztem, hogy ő tehetne azért, hogy másképpen lássa magát. Tehetne azért, hogy az évek óta tartó belső gondok göngyölítése helyett végre változtasson. Csalódtam abban, hogy nem látja, nem akarja, hogy másképpen legyenek a dolgok.
A másik esetben én kértem segítséget, szerettem volna, ha mellém áll valaki. A kérésem azonban lepergett. Elmondta, hogy ő mit fog tenni, és a helyzetemért egyedül én vagyok a felelős. Úgy éreztem magam, mint akibe beletapostak. Nehezen kérek segítséget, amikor kitárulkozom, úgy érzem kiszolgáltatom magamat. A rengeteg önismereti munka dacára hiába tudom fejben, hogy ez nem gyengeség, érzésben ez jelenik meg.
Ha rossz élmények érnek, először megpróbálok elmenekülni tőlük, majd ha már kicsit biztonságosabbnak érzem a terepet, megpróbálok belehelyezkedni abba, hogy mi történt velem. Miért van a mellkas szorítás? Miért akarok az egyik percben dühöngeni, a másikban pedig sírni? Amikor elkezdtem sorolni magamban azt, hogy mit érzek, nagyon ismerősnek tűntek a mondatok. Egészen fejbevágott, amikor rájöttem, hogy szinte ugyanezeket fogalmazta meg az én hozzáállásommal szemben az a szerettem, aki korábban belső gondokat osztott meg velem.
Így már megértettem, amit mondott. Megértettem, hogy ebben a helyzetben számára miért nem volt segítség az, hogy szembesítettem azzal: ez a te felelősséged. Ahogy én sem, úgy ő sem akart egy kicsit azzal foglalkozni, hogy mi a problémára adott profi megoldás. Valami másra vágytunk a saját eseteinkben…
Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy megállás nélkül menjünk előre és haladjunk a célunk felé.Valami baj van, nyisd csak ki a netet és/vagy a közösségi oldalakat bármilyen problémádra találsz 25.000 instant megoldást és ugyanennyi embert, aki tudja a tutit.A lényeg, hogy céltudatos és felelősségteljes légy. Ne dagonyázz a posványban, hanem indulj el, lehetőleg azonnal. Nem indultál el? Béna vagy, akarat gyenge, gyerekes és még sorolhatnám.
Pedig fontos, hogy nem vágyunk mindig arra, hogy felnőttként kezeljenek minket.
Néha jó lenne, ha mellénk ülnének, és azt mondanák, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem igaz.
Néha jó lenne azt hinni, hogy van valakinél egy varázspálca, ami mindent megold.
Néha jó lenne megállni, és hagyni, hogy hadd fájjon, ami rossz.
Néha jó lenne, ha csak egyszerűen ránk néznének, és tényleg LÁTNÁNAK minket.
Néha jó lenne, ha elvárás és feltétel nélkül hagynának esendő embernek lenni.
Zsanett
Én is ugyanezt érzem, élem át, nap mint nap! Szívből szóltál, mintha csak én írtam volna! Még a saját férjem sem támaszom, úgy érzem senkire sem számíthatok. Pedig arra vágyom, hogy legalább néha ne nekem kelljen döntéseket meghozni! Hogy időnként valaki megmondja nekem, hogy mit csináljak!