Az ünnepek közeledtével nemcsak programokból, ajándékötletekből, hanem adománygyűjtő felhívásokból is dömping van. Régi, új szervezetek gyűjtenek különböző célokra, különböző családoknak, rászorulóknak, adományozó legyen a talpán, aki eligazodik a felhívások, lehetőségek között…de miért is adakozzunk?
Az elesettek segítése egy közösség által, a kereszténységgel egyidős tétel, a mai kor emberének azonban számos szűrőn kell átpasszíroznia, hogy adakozik-e, és ha igen hová, és kiknek.
Minek adjak…?
Az első kérdés, hogy egyáltalán megvan-e az igény arra, hogy segítsünk.
Tíz éve egy segítő szervezetnél dolgozom, bár a mi munkánk jelentős része nem az adománygyűjtésről szól, gyakran találkoztam azzal a mondattal, hogy
„Minek adjak, nekem sem gyűjt senki…”
Ez a fajta hozzáállás első olvasatra úgy tűnik, hogy egy szívtelen, empátiára képtelen ember tud csak ilyesmit mondani, pedig az esetek többségében nem erről van szó. Ha nem szívesen adunk, akkor valószínűleg akár több generációsan is az az alap megélésünk, hogy mikor bajban vagyunk nem számíthattunk senkire. Ezt tanítjuk a gyerekeinknek, és ők is ezt fogják továbbadni a saját gyerekeiknek.
A kérdés, hogy ez a zárt kör megengedi-e azt az árnyaltabb képet, hogy sokak olyan hátrányból indulnak már a születésükkor, amit egy még oly erős jellemű ember sem tud leküzdeni mindenféle segítség nélkül.
Egészen más lépéshátrányból indul például egy egykeresős családban, kisvárosi panelben szerény körülmények között felnövő gyerek, mint egy borsodi zsákfaluban népes roma családban felnövő kicsi, noha mindketten rászorulónak számítanak.
Ha a gyerekek megtapasztalják, hogy a családban helye van a segítségnek, az elesettek támogatásának, felnőtt korában maga is szívesen segít, illetve nagyobb bizalma lesz abban, hogy ha bajba kerül, ő is számíthat másokra.
Az adományozáshoz gyakran kapcsolják a feltétlen szeretet gondolatát, de valójában kölcsönös segítségnyújtásról van szó: Az adományozott örül, mert segítenek neki, az adományozó pedig örül, mert segíthetett, és bízhat abban, hogy ha bajba kerül, neki is segíteni fog valaki.
Természetesen mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy segít, vagy sem, és senki nem lesz rossz ember, ha úgy dönt nem.
Viszont érdemes elgondolkodni a fentebb leírtak belső üzenetén, és azon, hogy valóban egy olyan világot akarok-e magam után hagyni, amiben mindenkinek egyedül kell boldogulnia?
Az adományozás kérdése egy belső és komoly döntés, amit mindenkinek magának kell meghoznia. Ami biztos, hogy ne adjunk muszájból, ne adjunk hirtelen felindulásból, ne adjunk azért, mert trendi, mert a lényegét veszítjük el az egésznek.
Kinek adjak..?
A második legnagyobb kérdés, ha úgy döntünk, hogy adunk, hogy kinek, kiknek. A döntést két dolog nehezíti, egyrészt a töménytelen információ és felhívás, másrészt a rossz tapasztalatok.
Olyan korban élünk, ahol nagyon komoly gyakorlati és mentális szűrőket kell felszerelnünk, ha nem akarunk belebolondulni abba, hogy lépten-nyomon szörnyülködünk emberi, vagy éppen állati sorsokon, tragédiákon.
A szelektálás nagyon nehéz, hiszen hogyan döntöm el, hogy ki a rászorultabb. Ezekben az esetekben érdemes a személyes érintettséget megnézni, hiszen van, akinek egy beteg kisgyerek, van akinek egy állatmenhely támogatása áll közelebb a szívéhez. Többnyire valószínűleg olyan cél mellett döntünk, amelyhez kötni tudunk valamilyen személyes tapasztalatot, vagy egy számunkra hiteles ember köteleződött el mellette.
Nem segítik a támogatási kedvet azok a hírek sem, amelyek adományokkal való visszaélésről szólnak, de téves lenne általános következtetést levonni arról, hogy minden szervezet korruptan működik. Érdemes szűkebb, tágabb környezetünkben utánanézni olyan bizonyítottan érdemi munkát végző helyeknek, amelyek hitelt érdemlően kommunikálják és bizonyítják, hogy hogyan és mi módon segítenek, illetve a hivatalosan elérhető adatoknak is utánanézhetünk az interneten.
Én minden esetben, ha megkérdeznek erről, javaslom helyi szervezet támogatását, egyrészt, mert könnyebben „utánuk lehet nézni”, másrészt, az első pontban leírt közösséget erősítő szerep miatt.
Mit/mennyit adjak..?
Meglepő információ lehet, de tanulmányok szólnak arról, hogy adakozni nem csak azok szoktak, akik bőven megengedhetik maguknak. Ennek az egyik általános oka az, amit fentebb írtam: ha egy nélkülöző megtapasztalja a segítő kezet, maga is próbálja ezt valamilyen formában visszaadni.
Segíteni nemcsak pénzzel lehet. A mindennapi életben szükséges tárgyak, élelmiszerek élvezeti cikkek, amit mások nem engedhetnek meg maguknak, ugyanolyan fontosak.
Az ilyen típusú adományozásnál azonban vegyük figyelembe, hogy ugyanolyan igényű emberek kapják meg ezeket, mint mi vagyunk. Sokan „segítenek” úgy, hogy a „szegényeknek jó lesz a kicsit törött, foltos, szakadt is, mert örüljenek ennek is”. Egyrészt a rászorulók ugyanúgy igénylik az újat, a megkímélt dolgokat, mint bárki más, másrészt gondolkodjunk el azon, hogy milyen üzenete van annak, hogy „nekik ez is jó”. Ezek a családok egyébként is nehéz körülmények között, kiszolgáltatva élnek, nincs szükség olyan jellegű adományokra, amelyek azt erősítik meg bennük, hogy „másodrendűek” elég sok helyen megkapják ezt így is az élettől.
Nagyon egyszerűen lehet egy-egy adománycsomagot összeállítani: Olyan minőségű dolgokat rakj bele, amilyeneket te is szívesen kapnál.
A pénz összegének kérdése ennél is szenzitívebb kérdés, érdemes olyan összeget felajánlani, amit jó szívvel ad az ember, és nem terheli meg a családi kasszát. Sokan aggódnak azon, hogy a kis összeg nem számít, pedig nagy jelentősége van ezeknek is, és nem az adott számjegy a lényeges, hanem az, hogy ezt hogyan adtuk.
Az egyik szívet melengető élményem volt, amikor pályakezdő szociális munkásként gyűjtést szerveztünk egy nehéz sorsú családnak, és egyik hasonló körülmények között élő ügyfelem 300 forinttal hozzájárult a gyűjtéshez. Neki ez a 300 Ft akkora összeg volt, mint másnak 30.000 Ft, és mélyen meghatódott, amikor az adományért cserébe ugyanolyan elismerő oklevelet kapott, mint bárki más.
Remélem ez a bejegyzés segített abban, hogy az adakozás hangzavarában kicsit meghalljuk a saját hangunkat, mert jónak lenni tényleg jó, de nem könnyű….viszont megéri.
Zsanett