Amikor nekiültem ennek a cikknek a megírásának, szentül megfogadtam, hogy nem írom le a szekértábor kifejezést, de nem találtam jobb szófordulatot arra a jelenségre, amiben megint lehet jól egymásnak feszülni. ( A jéghegy csúcsa persze az oltsunk vs. ne oltsunk, de az már olyan dimenziókba visz, amiből kihagynám a blogomat, meg a várható kommenteket is).
Két hete mi, általános iskolás, és óvodás gyerekek szülei máshogyan vagyunk otthon.
Az egy főre eső elektronikus eszközök jelentősége megnőtt, és még sosem volt ekkora szerepe a rugalmasságnak, az önállóságnak, és a strapabírásnak.
Modernkori kapcsolattartónk és vizuális értékmérőnk, a közösségi média segítségével egészen éles képet kapunk arról, hogy egyes családok hogyan élik meg a kötelező karantént.
Kovácséknál egyszerű a menet, mindenki a saját szobájában próbálja kihozni a helyzetből a legjobbat, próbálnak boldogulni.
Szabóéknál elengedték a tanulást, és próbálnak túlélni, mentálisan, anyagilag, mindenhogy.
Takácséknál nagy a káosz. Elégtelen feltételek, pattanásig feszült idegek diktálta ordítozások váltakoznak, a „de azért nagyon szeretlek, és megoldjuk valahogy” szólamokkal.
Tóthéknál viszont gördülékenyen mennek a dolgok, örülnek annak, hogy együtt lehetnek, mindennek precízen ideje van, a gyerekek tanulásának, a home office-nak, énidőnek.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vágyunk arra, hogy úgy tudjuk kezelni a jelenlegi karantén helyzetet, mint ezek a Tóthék.
Hogy csinálják, vajon? Tóthék mézesmázosan csak annyit mondanak, hogy egy perc alatt és természetesen felállt náluk ez az új rend. Mi meg csak állunk megsemmisülve, hogy biztos mi vagyunk a bénák, hogy nem tudjuk ezt így felfogni.
A valóság ezzel szemben, hogy tartósan és kizárólag olyan családi működés nem létezik, mint amilyet Tóthék csinálnak, sőt, olyan sem, mint amilyet Kovácsék, Takácsék, vagy Szabóék.
A családi új egyensúly megtalálása ugyanis nem megy rögtön, és nem is zökkenőmentes, sehol, és soha. (Akkor sem, ha ezt a képet próbálják vég nélkül erőltetni).
Minden rendszernek, csoportnak, így a családoknak is vannak jellegzetességei, és sajátos működési stílusai. Ismeretlen, váratlan helyzetben azonban a megoldási stratégiák nagyon gyorsan váltakoznak, mert próbálnak igazodni a megváltozott szabályokhoz, és egy új egyensúlyt kialakítani, ami nem egyszerű.
Egy új rendszert kitalálni akkor is munkás, ha minden lehetséges eszközzel felkészültünk rá. Elég arra gondolni, hogy milyen volt, amikor az első gyermek megérkezett a családba.
A mostani állapothoz igazodni pedig azért is nehéz, mert nem tudjuk, hogy meddig tart, és mi lesz a kifutása, ezért próbálkozunk mentálisan, érzelmileg, praktikusan, mindenhogy, ahogyan tudunk.
Ebből az egyvelegből pedig idővel kikristályosodhat, hogy mi az, amiben a mi családunk működni tud. Addig viszont hosszú az út, hiszen több embernek kell egy új helyzetben egy olyan megoldást találnia, ami rövid-és valószínűleg középtávon elfogadható mindenkinek.
Ebbe pedig belefér, hogy vannak napok, mikor mindent elengedünk.
Belefér, hogy vannak napok, mikor kipróbáljuk, hogy ki, mennyire boldogul önállóan.
Belefér, hogy idegesek vagyunk, kiabálunk egymással, majd megbocsájtunk.
Belefér, hogy meg tudjuk élni, hogy jó együtt.
Belefér, hogy elegünk van, és nem tudjuk, hogy mit csináljunk.
Belefér, hogy reménykedünk, hogy a következő nap jobb lesz, és, hogy nem fog sokáig tartani az egész.
Minden belefér, ami abba az irányba vezet, hogy együtt meg-át, és túléljünk valamit, amire nincs ráhatásunk, és ha ezen a nyomon vagyunk, akkor mindent jól csinálunk.
Kitartást, mindannyiunknak.
Adamik Zsanett
Szociális Segítő szakember
További írásaimat Facebook oldalamon találod.