Tíz éves voltam, amikor elolvastam Halasi Mária Utolsó padban című regényét,(naná, hogy Pöttyös könyvben) amely az első fontos mérföldkő volt abban a folyamatban, aminek végén a szociális pályát választottam magamnak.
A történet Lakatos Katiról, egy 10 éves cigány kislányról szól, aki az 1960-as évek Budapestjére kerül faluról.
Édesanyja meghalt, fiú testvéreivel és édesapjával próbálnak boldogulni ebben az új, nagyvárosi, és sok szempontból teljesen más környezetben. Újdonsült osztálytársai például kinevetik azt a gyönyörű, bokáig érő rózsás szoknyát, amit nagymamája varrt neki, a városiak jó időben is mindig cipőt húznak, a kislányok pedig nem vezetnek háztartást, ahogy neki kell, és mindenki be akar kerülni a kisdobos csapatba.
Kati végül ennek ellenére támogató barátokat szerez, köszönhetően szigorú, de melegszívű osztályfőnökének, Györgyi néninek. A tanítónő egy cseppet sem vár kevesebbet Katitól, mint a többiektől, de azt is tudja, hogy a kislánynak másképpen kell segítenie, és ebbe bevonja az egész osztályt. A történet végére Kati nem lesz kitűnő tanuló, nem oldódik meg minden gondja, de szeretet, támogatás veszi körül, és megtalálja a saját helyét az iskolában, és az életben is.
A könyvet egy külföldi nyaraláson olvastam el, olyan környezetben, amiről a könyv szereplői abban az időben valószínűleg álmodni sem mertek, mégis ennyi idő távlatából is emlékszem, hogy milyen nagy hatással volt rám ez a keserédes, őszinte történet.
A családi batyu
A családomban sosem volt téma az, hogy hogyan és miképpen fogadjuk el, és mit kezdjünk azzal, ha valaki más, mint az átlag. Nem szidtak, és nem is dicsértek senkit. Az üzenet annyi volt, hogy mindenki maga boldoguljon, úgy ahogy tud.
Ezzel a „családi batyuval” nagyon újszerű volt ennyi idősen is arról olvasni, hogyha valaki más alapokról indul, az nem szól örökre, nem kell magára hagyni, mert jó szóval és tettekkel sok mindenen lehet változtatni. Ettől az időtől datálom, hogy én is kezdtem másképpen nézni azokra, akik nem ugyanolyanok, akiknek nem jutott annyi, mint nekem, és akik megpróbáltak jól, vagy rosszul, de boldogulni úgy, ahogy tudtak.
Kati karaktere megmutatta, hogy a vágyaink, szükségleteink nem szégyellni valóak, hogy mennyire jól tud esni, ha mások hisznek benned akkor is, amikor te már rég lemondtál magadról, hogy az elfogadás nem felmentést jelent, de nem is várhatjuk el mindenkitől ugyanazt…
Mit jelent felnőttként mindez?
Felnőttként persze már árnyalódik az az idilli és vágyott kép, világ, ami a könyvben megjelent.
A társadalmi különbségek törvényszerűségei, az egyén felelősségvállalásának kérdései, politikai játszmák, eszköztelenségek, sikeres, és kevésbé sikeres történetek óhatatlanul rárakódnak arra a „tiszta szándékra amivel az ember egy olyan szakmába érkezik, ahol másoknak, másokkal próbál segíteni.
Mindennek ellenére a mai napig igyekszem megőrizni annak a tíz éves kislánynak az érzéseit, aki a nyaralóban Lakatos Kati történetét olvasta, és emlékezni a könyvbéli Györgyi néni szavaira:
„Annyi idős voltam, mint ti most, anyám szoknyájában álltam a tábla elé, a szoknya a bokámig ért, mint Kati rózsás szoknyája, mikor először jött iskolába. Az egész osztály rajtam nevetett. A tanító úr is. Akkor elhatároztam, hogy én is tanítónak megyek, és majd egyszer az osztályom elé állok, így, ahogyan most, és megtanítom a gyerekeket arra, hogy olyan egyformák vagyunk, mint réten a fűszál. Csak ahol mostohább a föld, ott nem virul olyan szép zölden.”
Érdemes a mindennapokban is emlékeztetni magunkat arra, hogy más és más alapokról indulunk, s ha tehetjük adni abból, ami nekünk jutott.
A könyvet szívből ajánlom felnőtteknek, gyerekeknek, hogy megmaradjon a hitünk egy olyan világban, ahol a jó szándék és a tettek igenis számítanak.
Zsanett