„Már megint azt csinálod, mint régebben.”
„Hogy lehetsz ilyen hülye?!”
„Ennyi ésszel szabadlábon, te jó isten.”
„A föld alá bújhatnál szégyenedben.”
A fenti pár mondatot régebben (ha érzelmileg kimerült vagyok, akkor mostanában is) gyakran mondogattam magamnak, ha nem sikerült az, amit elterveztem, ha nem úgy reagáltam, tettem dolgokat, ahogy elvártam magamtól, vagy éppen elvárták tőlem.
Rosszabb napjaimon ennél szalonképtelenebb dolgok is elhangzottak, sőt odáig is rendszeresen elmentem gondolatban, hogy a világ nem hordott a hátán még akkora szerencsétlen lúzert, mint én, és jobb is, ha kivándorlok a Góbi sivatagba, ások magamnak egy lukat, és belefekszem.
Szentül meg voltam győződve arról, hogy a fennálló helyzet egyedül azért nem sikerült, mert gyenge voltam, súlyos mulasztásaim történtek, ez pedig egyet jelent azzal, hogy értéktelen vagyok.
Sokáig tartott, ameddig elkezdtem árnyaltabban gondolkozni a tetteimről választásaimról, és végül saját magamról is.
Most sokan arra gondolnak, és valószínűleg egy-két mezei motivációs előadó azt a gondolatot erősítené meg, hogy ezekkel az önszabotázs mondatokkal le kell számolni, elfelejteni őket, és a pozitív személyiségjegyeinkre koncentrálni, de a téma, és a helyzet korántsem ilyen egyszerű.
Mindannyiunknak van ugyanis egy személyiség része amit Belső Kritikusnak hívnak.
Ennek a kritikus én részünknek, ahogy a neve is mutatja az elsődleges feladata, hogy kritizáljon, megkérdőjelezzen nagyjából szinte mindent, amit gondolunk, és teszünk.
Képzeljünk most el egy olyan személyt, akit ismerünk, vagy filmben/sorozatban láttunk, és mindenről/mindenkiről megvolt a maga rosszmájú véleménye, amit boldog boldogtalannal megosztott.
A Belső Kritikusunk olyan, mintha ez az elképzelt személy a vállunkon ülne, és folyamatosan beszélne.
Van, amikor erősebben halljuk a hangját, többnyire akkor, amikor olyan helyzetben vagyunk, amelyek újak, érzelmileg megterhelőek, kiszámíthatatlanok, vagy sok minden forog kockán.
Az, hogy mekkora teret hagyunk ennek az én részünknek, sok mindentől függ, sajnos aki többször hallotta gyerekkorában a valóságban is ezeket a kritikus mondatokat, felnőttként is gyakrabban „húzza elő” ezt a részét.
Folyamatosan a belső Kritikusunkat hallgatni megterhelő, fárasztó, és a végére teljesen demotiváltak leszünk, ami nem csoda, hiszen aki egész nap ostorozza magát, egyre kevésbé fogja azt érezni, hogy bármire is jó lehet.
Mit tehetünk ezzel a részünkkel?
Sokan, ha már túlcsordul ez a fajta negatív önmegközelítés, megpróbálják elhallgattatni a hangot, tudomást sem venni róla, de az általános tapasztalat többnyire az, hogy ha egy ideig sikerül is elűzni ezeket a kritikus megjegyzéseket, nem tűnnek el végleg, sőt kiszolgáltatottabb helyzetben dupla erővel jelentkeznek újra.
A száműzés helyett, ugyanúgy, ahogy más én részeinkkel is, érdemes inkább megismerkednünk.
A Belső Kritikusunk szándékai ugyanis, ha megpróbáljuk őt meghallani, és a bántó megjegyzések mögé nyúlni, alapvetően nem rosszak.
Gondoljunk bele, hogy miért vonhatja kétségbe ez az én részünk minden döntésünket, tetteinket, miért illet kritikával?
Valószínűleg azért, mert alapvetően meg akar minket védeni valamilyen csalódástól, veszélytől, kiszámíthatatlan helyzettől.
Teszi ezt persze a lehető legrosszabb, és legrombolóbb eszközökkel, amelyek egyáltalán nem érik el célukat, kicsit hasonlóan ahhoz, amikor tehetetlen, eszköztelen szülők félelmet keltve próbálnak gyereket nevelni.
Ebben az esetben, amikor felismerjük, hogy ismét Belső kritikusunk negatív monológjait hallgatjuk, érdemes ránéznünk, hogy valójában mit akar most közvetíteni ez a részünk?
Mi az, amitől óvni akar, mi az, amitől félthet minket, azaz félthetjük saját magunkat?
A Kritikus én részünk természetesen mereven gondolkozik az életről, és az élet kihívásairól. Mi viszont felnőttként, és olyan személyként, akit nemcsak a Belső Kritikusa ural, tudhatjuk, hogy az életünkben több olyan helyzet adódik, amikor kockáztatnunk kell valami nagyobbnak a reményében, vagy éppen természetszerűleg rossz döntést hozunk, vagy kudarcot vallunk valamiben.
Érdemes segítségül hívnunk ezt a felnőtt, objektív én részünket, hogy segítsen helyére billenteni túlcsorduló Kritikus énünket.
Képzeljük el például, mintha kívülről ismeretlen ismerősként kellene véleményt mondani az adott helyzetről.
Vajon egy kívülálló ember is ennyire tragikusnak látná az adott helyzetet?
Ha objektív az események láncolatát nézem, és egy hír lenne az esti Híradóban, hogyan olvasnám fel, mit emelnék ki belőle?
A fenti kérdések, és szempontok sokat segíthetnek abban, hogy kicsit közelebb kerüljünk Kritikus énünk megértéséhez, és lépéseket együnk abba az irányba, hogy ennek az én részünknek akkora teret hagyjunk, amekkora megilleti, se többet, se kevesebbet.
Az összes lelki folyamathoz, átkeretezéshez hasonlóan, ezek a technikák sem működnek varázsütés szerűen, de minél többször tudunk elfogadással lenni önmagunk felé, úgy egyre könnyebb lesz áthangolni belső működésünket.
A Belső Kritikus én részünket táplálhatják viszont olyan régi gyerekkorból hozott sérülések, amelyek esetében nem működnek hosszútávon a legjobb önfejlesztő technikák sem, ezekben az esetekben érdemes szakember segítségét kérni.
Ha hasznosnak találtad a cikket, köszönöm, ha megosztod.
Hasonló tartalmakért kövesd Facebook, és Instagram oldalamat is.
Adamik Zsanett
Mentálhigiénés- és szociális segítő szakember
(*Az illusztrációt Natalie Harney készítette.)